Kezdet

B.U.É.K. - Boldog Új Évet Kívánok!

Jajj, már megint valami új, már megint egy kezdet!
Mindig van valami változás, soha sincs egy kis nyugalom...
Új polgári év, új tanulmányi év, új lakás, új közösség, új munka...
Most meg kezdődik az Új Egyházi Év!
Nem sok ez egy kicsit a jóból???
Az ember a sok változás közepette szívesen venne egy hosszabb nyugalommal teljes időszakot;
amikor viszont nem történik semmi, akkor meg sürgeti -
(Mindig ugyanaz, jöhetne már valami igazán egyedi, új és érdekes...),
- hogy mozduljon már valamerre ez az egyhangúság!
E kettő feszültségében éljük a mindennapjainkat...

A mai nappal elkezdődött újra az ádventi készületi idő.
Egy új indulás nem csak nehézség, feladat és a biztos kapaszkodó elvesztése,
hanem ugyanakkor egy nagy lehetőség, egy új esély is;
hogy elszakadjak a megrögzöttségektől, kilépjek a megszokásokból,
valamit másképpen, jobban, más úton, teljesebben
gondoljak, mondjak, csináljak és éljek...
Tapasztaljuk, ez nem könnyű feladat!
Vigasztaló azonban, hogy nem vagyunk egyedül;
velünk vannak a sorstársak és maga a Megváltó!
"Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!"
A keresztény ember is egyfajta kettősségben él:
a már és a még nem feszültségében!
Meg vagyunk váltva, de még nem üdvözültünk!
"Legyetek tehát éberek! Virrasszatok!"
Állandóság - a célunk mindig azonos: az örök boldogság, a mennyország, az üdvösség,
a szentek társasága, az örök élet, és a teljes közösség az Istennel.
Változás - időről időre új utat, eszközt és lehetőséget kell keresnünk ennek elérése érdekében.
Ezért vegyünk új lendületet, szítsuk fel a reményt, imádkozzunk erőért és kegyelemért,
hogy bátran, szeretettel és örömmel haladjunk ebben az évben is a szűk úton!
Az Úr a mi erős támaszunk, a szentek pedig közben járnak értünk!

B.U.É.K. - Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!

Ehhez egy kis ráadás...

Thanksgiving

Thanksgiving, vagyis Hálaadás...

Nagy vigasság, munkaszünet, együtt a család (3 generáció), hagyományos közös étkezés (óriási pulyka és az egyéb hozzávalók), őrült vásárlás, karácsonyi díszek és a mára már elmaradhatatlan focimeccs...

Sok fény, külsőség, zaj és felszínesség; így ünnepel és ad hálát a maga módján a világ...

Az ünnep gyökere viszont mégis szent, mély és ősi, az apostolok korába, vagy egészen Jézus Krisztusig vezet vissza bennünket, alapvetően az Isten és az ember kapcsolatának egyik kardinális elemét ragadja meg.

Pál apostol így tanítja krisztusi lelkületre az első keresztény közösségeket:

"Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának." Ef 5,20

Az ember közösségi lénynek lett teremtve, rászorul a másik emberre és még inkább az Istenre!
Szegény ember az, aki csak a maga erejében bízik és nem tud / nem is akar segítséget elfogadni.
A krisztusi ember hálaadó lelkületű, nem szégyell, tud és akar is minden nap mindenért köszönetet mondani!

Köszönetet mond jó és balsorsban, hálát ad örömért és bánatért egyaránt, és nem megy el az élet apró, hétköznapi csodái mellett sem csukott szemmel, füllel és szívvel.

Azt gondolom, hogy ez nem csak egy egész életen át tartó feladat, hanem ajándék is egyben; ettől lesz az életünk gazdag, érdekes és mély élményekkel, igaz örömmel teljes.

Tehát ezt az ünnepet nem csak túlélnünk kell, hanem át is kell élnünk annak igazi, belső tartalmát; meg kell szívlelnünk a felszín mögötti figyelmeztetést és újra fel kell szítanunk magunkban az igaz hálaadás lelkületét!

Éppen ezért én most, a Hálaadás ünnepe után ezen fórumon is szeretnék köszönetet mondani és hálát adni!

Hálásan köszönöm a sok kegyelmet, ajándékot és lehetőséget elsősorban a Jóistennek minden jó forrásának; másodsorban pedig szüleimnek, testvéreimnek, rokonaimnak, rendi közösségemnek, barátaimnak, ismerőseimnek és minden jóakaratú embernek, hogy a Teremtő igazságát, szépségét és jóságát továbbragyogják felénk!

Hála legyen! HÁLA...!


(Egy mestermű jut eszem a témában: Sík Sándor - Te Deum...)

A Segítőink

Ebben a bejegyzésben pár mondatban azokról a tanárokról, ügyintézőkről és vezetőkről szeretnék beszélni, akik a tanulásban oktatnak és a növekedésben támogatnak bennünket; meg persze az itteni nyelvtanulási módszerekről, beosztásokról.

(Igen, jól látjátok, most nem lesz szó sem az itteni rendtársakról, sem a diáktársakról! Róluk majd külön egy másik alkalommal szólnék...)

Tehát, a lejjebb külön is megemlített személyek mind az ESL (English as a Second Language) program munkatársai. Olyan diákoknak, fiataloknak nyújtanak komoly segítséget, akiknek az angol nem az anyanyelvük, és aki szeretnék ezt a legelterjedtebb világnyelvet jobban érteni, beszélni és helyesebben használni. A világ minden tájáról jönnek ide fiatalok, hogy részt vegyenek ebben a programban. A legtöbb diák erre a programra Kelet-Ázsiából érkezik: legtöbb japán, sok kínai, vietnami, koreai, tájföldi, de van tajvani, szaúdi és spanyol tanuló is. Gazdag változatosság és óriási kulturális különbség is van köztünk; más és más a kifejezésmód, a bőrszín, az arcforma, a termet, az írás és az öltözködés is! Legtöbbször én a neveket nemhogy megjegyezni nem tudom, hanem kiejteni sem... 

A nyelvtanulás itt négy eléggé szeparált úton halad egymással párhuzamosan. A tanulás négy elkülönülő oldala: az írás, az olvasás, a szövegértés és a beszéd. Minden diáknak külön órája (persze csoportban) van mindegyikből minden nap, az írásból 65 perc, a többiből 45. Minden időszak elején (főleg a megérkezéskor) egy komoly, többlépcsős és többórás szintfelmérőn teszt és interjú sorozaton megy keresztül az alany, amin keresztül kiderül, hogy az egyes részekből (tantárgyakból) az egyén milyen szinten van (4 szint van, én a 3-on vagyok, ami az Intermediate). Könnyen lehet, hogy nem mindegyik részből van ugyanazon a szinten, de az biztos, hogy a neki megfelelő osztályokba osztják be a vezető tanárok.

A munkatársaknak, tanároknak ebben az érdekes, de kihívásokkal teljes sokszínűségben kell megfelelő utat és körülményt kialakítani a közös cél eléréséhez. Az az érdekes és csodálatos, hogy ők ezt nem félvállról vagy fogcsikorgatva csinálják, hanem láthatóan nagy élvezettel, odaadással, nyitottsággal, optimista hozzáállással és vidám lelkülettel végzik!

Őszintén le a kalappal előttük; tényleg felnézek rájuk!

Nem csak angolból lehet tanulni tőlük...

Most egyesével is szólnék röviden róluk:

- Olga Henek - ő a vezető tanárom (mindig az, aki a írás órát tartja az adott embernek); napi két órám is van vele, az írás és a beszéd órák; egy alacsony, molett, kedves, de nagyon következetes fiatal asszony (egy kb. 1 éves kisfia van), jó nyelvi és pedagógiai érzékkel megáldva; egyébként pedig orosz származású...

- Susie McGinnity - egy végtelenül vidám, néha már kicsit harsány, jó humorú, középkorú, igazi amerikai, széles mosolyú hölgy; az olvasás órát tartja nekem.

- Dawn Shimura - talán, így ránézésre, ő a legfiatalabb tanárom, szerintem csak pár évvel lehet idősebb nálam; egy kedves, aranyos és jó tanár, de én úgy érzem, hogy néha egy kicsit túljátssza a szerepét, nem mindig tűnik természetesnek; de könnyen lehet, hogy itt ez a normális, csak nekem nem így jön le; a szövegértés órát tartja ő nekem.

- Melinda Roberts - ő az ESL programnak igazgatója (director) nyár óta; nem tanít sajnos (csak esetleg helyettesít), pedig érzésem szerint nagyon jó tanár lehet; türelmes, figyelmes, kedves, nyitott és nagy szívű ember; vele már az ideérkezésem előtt is sokat kommunikáltunk e-mailben, és azóta is minden tanulmányi és egyéb ügyben is készségesen segít. (Nem, nem rokona a híres Juliának...)

- Linda Wanless - ő sem tanít, mert ő a program irodása, mindenese; egy nagy termetű, de legalább akkora szívű, segítőkész, vidám hölgy, aki a papírmunkákban és a mindennapi, gyakorlati kérdésekben áll a rendelkezésünkre.

- Jana Dettlaff -ő sem a tanít, bár a program tanára, csak két ok miatt említeném meg; egyrészt mert amikor az első napokban eléggé el voltam veszve és azt sem tudtam hova kapjak, akkor kedves, türelmes magyarázatával segített, hogy átlássam a tantárgyak, meg a tananyag, különösen a könyvek labirintusát; másrészről pedig, mert cseh származású és ennek kapcsán egy jót beszélgettünk, főként a nyári prágai élményeimről.

Mára ennyit gondoltam, befejezem "rövid" megjegyzésemet...

Ráadásként:

Én nagyon vizuális ember vagyok, talán másnak is segít elképzelni a tanáraimat egy kis kép az iskola honlapjáról...

ABBEY DE PERE

Hétvégén a De Pere-i Premontrei apátságban voltam.
(Amihez most én is tartozom, csak hét közben a tanulás megkönnyítése miatt
a Főiskola területén lévő Priorátus épületében lakom.)
Az épületegyüttes a 1950-es évek végén épült és óriási (a terület és az épületek is).
Szerény véleményem szerint még ma is modernek mondható...
A hely szellemének bemutatására megpróbálkoztam egy kis videóval.
Szeretettel nyújtom át megtekintésre:

STRAHOV

Többen kértek, hogy mivel nem tudtak jelen lenni az októberi fényképes élménybeszámolón, valamilyen módon tegyem lehetővé, hogy megnézhessék a képeket. Nem egy egyszerű feladat, mert több mint 600 képet készítettem és majdnem mindegyikhez tartozik egy történet, vagy legalábbis egy magyarázat. Mégis próbálok valamilyen módon eleget tenni e kérésnek...

Egy kép az apátsági templomról, egy kép a szép templomi freskókról és egy kép Szent Norbert atyánk szarkofágjáról! Bővebben képekben...

Egységben...

Közösségünk senior atyja, drága Győző bácsink
elhagyta a földi életet (nov. 15.) és átköltözött az Örök Hazába!

Hiányzik derűs, békés, mély, kedves és bölcs személye!
Gazdag, csendes és hitvalló élete követendő példa számunkra!

Imádkozzunk hozzá és érte!

2011. november 23-án, szerdán 15 órakor mutatjuk be érte az engesztelő szentmiseáldozatot
a zsámbéki plébániatemplomban,
majd a temető premontrei parcellájában helyezzük örök nyugalomra.

REQUIEM AETERNAM DONA EI DOMINE!

ARCOK

Hogy ne csak más személyekről és helyekről legyen kép...
(szerintem nem is olyan sokat változtam... :-))

JUST FOR FUN...

A NEVEK birodalmában...

Kedves érdeklődők!

Szerintem többen tudjátok, hogy gyűjtöm a neveket és még annál is több névre hallgatok, mint ami adatott. Ezért, hogy rendet vágjak e kuszaságban és persze a poén kedvéért rövid szösszenet álljon itt a használt és nem használt-, valós és kitalált-, a hivatalos és bece-neveimről.

Kelényi - a családnevem; Tamás - a keresztnevem; Ennek becenevei - Tom, Thomas, Tamas, + KelTa (vajon miért?); Ödön - a második nevem, amit a szüleim adtak Lénárd Ödön atya iránti tiszteletből; Imre - a bérmanevem (Szent Imre és Kozma Imre atya miatt); Ferenc (a kis Feri) - akik csak az édesapámon keresztül ismer...

Hermann-József - a rendi nevem; Ebből adódó nevek - Hermann, József, Józsi, Jóska, Józsika, Hermann-Dzsozi, Dzsozi, József testvér, Dzsozi tesó, vagy simán testvér, tesó (mint szerzetes). Újabban van, aki József atyának vagy Tamás atyának szólít...

A különlegesebb bece- és gúnyneveket nem tenném ki ekkora közönség elé (azokról inkább csak face to face, ha éppen jó kedvem lesz...). Amint látszik elég sok névre hallgatok, nincs is könnyű dolgom egy nagyobb társaságban, vagy a tömegközlekedésben, mert minden második férfinévre odafordulok...

Befejezésül álljon itt egy különlegesség, amiről ezidáig szerintem nem sok ember hallott ezen oldal olvasói közül (kivéve azt a két nevezetes hölgyet, akiket ezúton is üdvözlök). A Kórusiskolában az osztályban volt egy kis baráti társaság, ahol többeknek is az angol nyelv az érdeklődésük közepébe került. Ők neveztek el Sir Thomas Tomnak egy A. A. Milne vers révén, amelynek a címe: A lovag, kinek páncélja nem nyiszog. Ez a kis vers ihlette a(z akkor még) lányokat arra, hogy attól kezdve elég sokáig így hívjanak. Szerintem nem rossz és sok élményem kötődik a névhez és a kedves társasághoz. Befejezésül szeretettel közlöm a nevezett verset eredeti nyelven (mert magyarul sajnos nem találtam meg).

Regards: Sir Thomas Tom

The Knight Whose Armour Didn't Squeak

Of all the Knights in Appledore
The wisest was Sir Thomas Tom.
He multiplied as far as four,
And knew what nine was taken from
To make eleven. He could write
A letter to another Knight.

No other Knight in all the land
Could do the things which he could do.
Not only did he understand
The way to polish swords, but knew
What remedy a Knight should seek
Whose armour had begun to squeak.

And, if he didn't fight too much,
It wasn't that he didn't care
For blips and buffetings and such,
But felt that it was hardly fair
To risk, by frequent injuries,
A brain as delicate as his.

His castle (Castle Tom) was set
Conveniently on a hill;
And daily, when it wasn't wet,
He paced the battlements until
Some smaller Knight who couldn't swim
Should reach the moat and challenge him.

Or sometimes, feeling full of fight,
He hurried out to scour the plain,
And, seeing some approaching Knight,
He either hurried home again,
Or hid; and, when the foe was past,
Blew a triumphant trumpet-blast.

One day when good Sir Thomas Tom
Was resting in a handy ditch,
The noises he was hiding from,
Though very much the noises which
He'd always hidden from before,
Seemed somehow less....Or was it more?

The trotting horse, the trumpet's blast,
The whistling sword, the armour's squeak,
These, and especially the last,
Had clattered by him all the week.
Was this the same, or was it not?
Something was different. But what?

Sir Thomas raised a cautious ear
And listened as Sir Hugh went by,
And suddenly he seemed to hear
(Or not to hear) the reason why
This stranger made a nicer sound
Than other Knights who lived around.

Sir Thomas watched the way he went -
His rage was such he couldn't speak,
For years they'd called him down in Kent
The Knight Whose Armour Didn't Squeak!
Yet here and now he looked upon
Another Knight whose squeak had gone.

He rushed to where his horse was tied;
He spurred it to a rapid trot.
The only fear he felt inside
About his enemy was not
"How sharp his sword?" "How stout his heart?"
But "Has he got too long a start?"

Sir Hugh was singing, hand on hip,
When something sudden came along,
And caught him a terrific blip
Right in the middle of his song.
"A thunderstorm!" he thought. "Of course!"
And toppled gently off his horse.

Then said the good Sir Thomas Tom,
Dismounting with a friendly air,
"Allow me to extract you from
The heavy armour that you wear.
At times like these the bravest Knight
May find his armour much too tight."

A hundred yards or so beyond
The scene of brave Sir Hugh's defeat
Sir Thomas found a useful pond,
And, careful not to wet his feet,
He brought the armour to the brink,
And flung it in...and watched it sink.

So ever after, more and more,
The men of Kent would proudly speak
Of Thomas Tom of Appledore,
"The Knight Whose Armour Didn't Squeak."
Whilst Hugh, the Knight who gave his best,
Squeaks just as badly as the rest.

(A. A. Milne, Now We Are Six, 1927)

A Főiskola és környezete

Bővebben a Templomról, Rendházról és a Főiskoláról...

Nézetek

Érdeklődéssel figyelem a blog szerkesztése közben, hogy milyen sokszínűek a nézetek. Ez persze lehet nagyon pozitív dolog, de ebben az esetben inkább nehézség.
Azt veszem észre, hogy a megtekintések minden formában különbözőek: másként látom amikor éppen írom és szerkesztem a bejegyzést; más formát mutat, amikor az előnézetet tekintem meg és akkor is kicsit eltérő lehet/lesz amikor a blogra kihelyezve visszanézem...
Érdekes nem??? Így lehet az, hogy pl. az Utazás bejegyzésnél egy kép szépen elmászott jobbra és a szöveg nagy része sem olyan ahogyan megszerkesztettem.
Ez alapvetően csak egy aranyos ki költői kérdés, vagy megjegyzés akar lenni;
DE ha véletlenül erre tud valami okosat és előrevivő tanácsot mondani, az kérem ne tartsa meg magának, mert ég bennem a tudásvágy!!!
Előre is köszönöm...

Utazás

Most egy pár mondatos megjegyzésekkel tarkított rövid képes beszámolót szeretnék adni arról, hogy miként is jutottam el távoli célomhoz.
De lehet, hogy olyanok is vannak a tallózók között, akik most csak lesnek, hogy miről is van szó és mi ez a titokzatos utazás?!?

Tehát kezdem az elejéről, de röviden...
Óriási ajándékot kaptam a Jóistentől és a rendtársaimtól, hogy egy több hónapos tanulmányi időszakot kint tölthetek az USA-ban, premontrei közösségben.

Elsősorban angol nyelvtanfolyamon veszek részt, az idő és az energia függvényében pedig majd egyéb kurzusokon is szeretnék részt venni a második félévben.
Ez a nagy apátság Wisconsin államban van, a nagy tavak melletti Green Bay városának, De Pere nevezetű külső, kertvárosi kerületében. Legegyszerűbben Chicago-ból lehet ide eljutni, kb. fél órás repüléssel. A Michigan tó partja mellet vagyunk, elég közel a kanadai határhoz (kb. 70 km) egy szép öböl partján, amiről a város is kapta a nevét.
Tényleg nagyon messze van, mert hosszan kellett utazni, majd egy teljes napot, melyből 14 óra volt a repülés, a többi a várakozás és egyéb járulékok...

Reggel 8:15-kor indult a gépem Budapestről és este 18:10-kor érkeztem Green Bay-i repülőtérre, ami a 7 órás időeltolódást is beleszámolva 17 óra utat jelent.

A képről úgy tűnik, hogy még az idő is megsiratta a távozásomat, de ez csak a látszat...
A felszálláskor csak a sok nedvesség folyt le a gép oldalán.

Az egyik legizgalmasabb dolog a repülésben a le- és felszállás. Ezt szerintem mindenki megerősíti aki valaha repült az életében.


Fantasztikus érzés, amikor a hatalmas fém test iszonyatos erővel el kezd gyorsulni, és egy alkalmas pillanatban a gép orra az égnek fordul, a kerekek zúgása megszűnik és az édes anyaföld gyorsan távolodni kezd.
Ma már ez talán mindennaposnak mondható, nem valami különleges élménynek, de szerintem egy jól megfogható tapasztalata annak, hogy milyen kicsiny az ember, de ugyanakkor a Istentől kapott talentumokat jól felhasználva milyen csodálatos dolgokra képes.



A leszállás is egy fantasztikus érzés, persze ha az ember nem lesz rosszul.

Megnyugtató gondolat, hogy egy hosszú repülés után visszatérünk a biztonságos és megszokott körülmények közé, ahol mondjuk meg őszintén a legotthonosabban érezzük magunkat.
Azért mégsem vagyunk madarak...






Aztán ha jó idő adatik meg nekünk az utazás alatt, akkor rengeteg szép dolgot láthatunk, főleg ha az ablak mellé szól a jegyünk...
Ezekből a gyönyörűségekből látható itt egy kis ízelítő!










Mielőtt még a felhők fölé érnénk, igen jól láthatók a hegyek, csak egy teljesen más és szokatlan szemszögből...
Talán a google-earth oldalát nézegetve lehet ehhez hasonlót tapasztalni.









Mindenek közt számomra a legcsodálatosabbak a felhők minden oldalról; alulról, oldalról, belülről, de leginkább felülről, ami tényleg olyan mintha tejszínhab, vagy hómező volna alattunk óriási kiterjedésben.



Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a repülést, ezt a megfoghatatlan élményt, amikor egy kicsit tényleg közelebb érezhetjük magunkat a mennyországhoz és a természet szépségén keresztül magához a Teremtőhöz.